|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 19 találat | lapozás: 1-19 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bona Gábor 1998. május 12.A Gyergyói Népfőiskola idén is megszervezi máj. 22-23-án a már hagyományossá váló történészkonferenciát Gyergyószentmiklóson. A konferencián magyarországi /dr. Kedves Gyula, dr. Pelyach István és dr. Csikány Tamás, dr. Bona Gábor, dr. Normann Róbert/ és hazai /dr. Egyed Ákos, dr. Garda Dezső, dr. Tüdős Kinga és dr. Demény Lajos/ történészek tartanak előadást. /Újabb történéskonferencia. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 12./1999. július 19.Júl. 19-én tudományos ülésszakot tartottak Kézdivásárhelyen, a Céhtörténeti Múzeumban. Egyed Ákos akadémikus nemrég megjelent könyve (Erdély, 1848-1849, II. kötet) bemutatása kapcsán a forradalom és szabadságharc erdélyi sajátosságairól beszélt, kitérvén arra, hogy míg a Pesten megfogalmazott 12 pontban az unió az utolsó helyre került, a Kolozsvárott elfogadott programban már az elsõ helyen szerepelt. Ugyancsak az unióról szólt Pelyach István szegedi történész is, aki Magyarország középkori történetéig, az ország három részre szakadásáig nyúlt vissza elemzése során. Hangsúlyozta, hogy Szent István állama szerves egészet alkotott, s a '48-as uniós törekvések ennek visszaállítását célozták. Hajagos József Észak-Erdély szabadságharcában betöltött szerepérõl értekezett, Bóna Gábor a székely haderõ szerepét méltatta. Kedves Gyula hadtörténész a cári intervencióról megállapította, hogy az orosz hadsereg többszörös túlerõvel tört be az erdélyi szorosokon is, a székelyek keresztülhúzták számításait, hiszen Lüders tábornok nem tudott kijutni a magyar Alföldre. Végül Csikány Tamás megjegyezte: a magyar tüzérek a mai napig Gábor Áront tekintik példaképüknek. /Kézdivásárhely. Gábor Áron, a példakép. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./1999. október 2.Okt. 1-jén magyar és román történészek tanácskoztak Aradon, az 1848-49-es forradalom volt a téma. Bona Gábor (Budapest) a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségi összetételéről szólva sokak számára bizonyára meglepő adatokat közölt: a német, osztrák, lengyel, olasz légiókon kívül a magyar honvédek között mintegy 20-25 ezer román, mintegy 25 ezer szlovák nemzetiségű is szolgált, a tisztek között pedig nagyon sok nem magyar nemzetiségű volt, s kitért arra is, mi vitte őket a magyar seregbe. Többek között Egyed Ákos (Kolozsvár) a korabeli székely határőrezredekről, Csetri Elek (Kolozsvár) pedig Teleki Sándor gróf emlékiratairól tartott előadást. /Magyar - román történész szimpózium 1848-49-ről. = Nyugati Jelen (Arad-Temesvár), okt. 2./2000. június 1.Gyergyószentmiklóson zajlott május 25-26-án A magyar államalapítástól a kisebbségi sorsig címmel rendezett történészkonferencia. A megnyitón dr. Garda Dezső történész, parlamenti képviselő elmondotta, a történészkonferencia kettős ünnep jegyében zajlik: a millennium tiszteletére és a Gyergyói Népfőiskola fennállásának 10. évfordulója alkalmából. Rangos történészek tartottak előadást, mint dr. Toroczkay Gábor, dr. Bertényi Iván, dr. Csukovics Enikő, dr. Tringli István, dr. Kruppa Tamás és dr. Horn Ildikó a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemről, dr. Tüdős Kinga a bukaresti N. Iorga Történeti Intézettől, dr. Bona Gábor, a magyar Hadtörténeti Intézet igazgatója, dr. Egyed Ákos a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemről, dr. Vincze Gábor a szegedi József Attila Tudományegyetemről, Boér Hunor a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumtól és dr. Garda Dezső, a gyergyószentmiklósi főiskola tanára. Erdély történelmével is foglalkozott több előadás, így a székely kérdés megfogalmazásáról az utolsó rendi országgyűlésen dr. Egyed Ákos, a 48-49-es magyar szabadságharc katonai történetéről dr. Bona Gábor, a székely közbirtokosságról dr. Garda Dezső, dr. Vincze Gábor pedig Kis magyar-román kapcsolattörténetet adott elő az 1945-1965 közötti időszakból. - A Gyergyói Népfőiskola dr. Garda Dezsőnek köszönhetően évről évre megrendezi a rangos történészkonferenciát. /Gál Éva Emese: Történészkonferencia kettős ünnep jegyében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 1./ Dr. Vincze Gábor elmondta, örült, hogy népes volt a hallgatóság, mert a rendezvénynek tankönyvpótló jellege volt. Generációk nőttek fel úgy, hogy alig ismerik nemzetük múltját. Hozzátette? Erdélyben nagyon kevés a kutató-publikáló, aktív magyar történész. Nagy probléma, hogy megszakadt a folytonosság, kiesett egy egész generáció. Egyed István, Jakó Zsigmond, Imreh István nemzedéke mellé csak most kezd csatlakozni egy egészen fiatal váltás. Jelenkorkutatók pedig éppenséggel nem voltak, most van két fiatal, a Pécsen doktoráló Nagy Mihály Zoltán és a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Lonhardt Tamás. Csucsuja István tanársegéde, mindketten az 1945 utáni évekkel foglalkoznak. - Dr. Vincze Gábor kifejtette, Romániában is fog kutatni, ha kap engedélyt, de a magyarországi anyag is nagyon gazdag. - Dr. Bertényi Iván megjegyezte: Budapesten rendeztek beszélgetést a Szent Koronáról, alig jöttek el ötvenen, kevés történészhallgató volt jelen, viszont itt, Gyergyószentmiklóson telt ház volt és a közönség végigülte a két nap előadásait. Bertényi óvott a dilettantizmustól, ilyennek tartja Holler Lászlónak a Századokban közölt tanulmányát a Szent Koronáról. Csomor Lajost nem fogadja el szakértőnek, de elismeréssel fogadta, hogy Csomor kamerával ellátott parányi szondát vezetett be a korona illesztései közé. A külső képek ráhajlanak az alsó koronára, Csoma felfedezte, hogy alattuk nincs ott az apostol, csak a fölirat, tehát ott valamikor el volt törve a koronaív. /Barabás István: A történelem házhoz jön. = A Hét (Bukarest), jún. 8./2002. május 24.A gyergyószentmiklósi népfőiskolai mozgalom keretében nyolcadik esztendeje szervez dr. Garda Dezső történész találkozókat. Az idei konferencián Károly Róbertről, Nagy Lajosról és Mária királynőről tartott előadást dr. Bertényi Iván (ELTE). Más előadók után dr. Kötő József (EMKE) a két világháború közötti magyar színházi élet alakulásáról beszélt. Az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, dr. Egyed Ákos akadémikus az egyesület történetének ismertetése után bejelentette, hogy a már működő orvosi-gyógyszerészeti fiók mellett megalakult az EME bölcsészet, történelem, nyelv szakosztályának gyergyói fiókja is. A tagok elnöknek dr. Garda Dezsőt, titkárnak Erős Nándor történelemtanárt választották az első (alakuló) ülésen. /Bajna György: Önbizalmunkat erősítő találkozások. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 25./ A Gyergyói Népfőiskolai Társaság május 24-25-én történészkonferenciát rendezett Gyergyószentmiklóson. dr. Bertényi Iván után dr. Draskoczy István professzor a XIV-XV. századi Magyarország, s ezen belül Erdély gazdasági életét ismertette. Dr. Horn Ildikó A Báthoriak Erdélye c. előadásában új képet nyújtott Báthori Andrásról. Dr. Vörös Boldizsár bemutatta, hogy pl. Marosvásárhelyen szobrok tönkretétele és új szobrok felállítása miként tükrözte a hatalom erőszakos beavatkozását az emberi mentalitások alakulásába. Dr. Egyed Ákos akadémikus Mikó Imréről értekezett, dr. Bona Gábor Kossuth Lajos katonai irányító szerepéről tartott előadást, Dr. Vincze Gábor a kolozsvári magyar konzulátus kérdéséről beszélt az 1948-1988 közti időszakban. Dr. Garda Dezső történész a csíktusnádi Székely Kongresszus 100. évfordulója kapcsán, kitérve arra, miért volt szükség az eseményre és kik voltak a szervezői. /Gál Éva Emese: Történészkonferencia a Székely Kongresszus centenáriumán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 31./2002. június 20.A gyergyószentmiklósi Népfőiskola hagyományos történész-konferenciáját az idén a tusnádi Székely Kongresszus 100. évfordulója jegyében szervezte Garda Dezső. A lap munkatársa három előadót kért meg, hogy összefoglalják előadásuk lényegét. Garda Dezső (Babes–Bolyai Tudományegyetem) leszögezte: a Székely Kongresszusról beszélni Gyergyószentmiklóson azért is helyénvaló, mert a gyergyói katolikus papság 1902 tavaszán beadványt nyújtott be a csíki székely kongresszushoz, a magyar országgyűléshez, amelyben bizonyos reformokat követelt, s ebben a beadványban fogalmazódtak meg először azok az elképzelések, amelyek később a kongresszuson is vitára kerültek. E kongresszus a székelység történelmében is határkőnek számít, ugyanis a XIX. század második felében a székelység nem tudott megfelelni a szabadpiac követelményeinek. Birtokai nagy részét elveszítette, altalajkincsekben Székelyföld nem annyira gazdag, mint Dél-Erdély, és emiatt e térség nem élvezett annyi támogatottságot, mint a szászok által lakott területek, illetve Dél-Erdély térsége, ahol a román parasztságot az Albina Bankon keresztül támogatta a mindenkori román kormány. A magyar kormány nem vette figyelembe a kedvezőtlen természeti feltételeket, amelyek között a székelység élt. A kongresszusnak voltak eredmények, többek között a székely körvasút befejezése, Gyergyószentmiklós esetében a városjog megszerzése, a gimnázium létrehozása, az állam felvállalta az iskolák támogatását. Jelenleg is egy ilyen stratégia kidolgozására lenne szükség, hiszen az I. világháború megakasztotta az ígéretes fejlődést, s ma már egy anyagilag tönkrement Székelyföld fejlődését kellene elősegíteni. A kivándorlás ma is épp olyan súllyal szerepel a gondok között, mint a XX. század elején. Egyed Ákos akadémikus Mikó Imrét, Erdély Széchenyijét mutatta be. Mikó Imre gróf intézményszervező volt. Gondjaiba vette a lepusztult intézményeket, többek mellett a kolozsvári magyar színházat, 1854-ben újjáalakította az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet. Másik nagy alapítása az Erdélyi Múzeum Egylet volt. Az értelmiséget próbálta mozgósítani, azért, hogy az EME összegyűjtse a kallódó, történelmi hagyatékot: a levéltárakat, a levelezéseket, a könyvtárakat, a tárgyi emlékeket. Egy erdélyi kis akadémiának rakja le az alapját. Az EME ez is volt, míg 1950-ben betiltották. Új intézmények alakulnak, de ne úgy alakuljanak, hogy a régiekről megfeledkezünk, figyelmeztetett Egyed Ákos Bona Gábor hadtörténész /Budapest/ Kossuth Lajosról tartott előadást. Kossuth az emigrációban több mint húsz évig foglalkozott a hadügyi kérdésekkel, tehát bepótolta a műveltségében ez irányban fellelhető hiányt. /Bajna György: Történész-konferencia Gyergyószentmiklóson. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 20./2002. augusztus 27.Augusztus utolsó és szeptember első napján a kaposvári Magyar-Román Baráti Társaság megrendezi A román nemzet kialakulása és a mai magyar és román közgondolkodás elnevezésű konferenciát. A házigazda szerepét Bejczi László, a kaposvári Magyar-Román Baráti Társaság elnöke tölti be. Előadást tart többek között magyar részről dr. Bona Gábor, román részről dr. Alexandru Porteanu történész. Arad megyét Dimitrie Stoi és Berecz Gábor képviseli, előadásuk címe: A középkori nemzetek kialakulásának néhány aspektusa a Kárpát-medencében. /Magyar-román történésztalálkozó Kaposvárott. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 27./2002. december 9.A Szatmárnémeti Szent István Kör és a Szamoskrassói Református Egyházközség ebben az évben is megtartotta a már hagyományossá vált Bem-emlékünnepséget. A rendezvény dec. 7-én kezdődött a Scheffler János Lelkipásztori Központban vette kezdetét, ahol dr. Bona Gábor ezredes, hadtörténész, a Budapesti Hadtörténeti Intézet igazgatója Bem József, Kossuth Lajos tábornoka címmel tartott történelmi előadást. Másnap, vasárnap, Szamoskrassó református templomában Sipos Miklós esperes, szamoskrassói lelkész hirdetett igét. Szamoskrassón a Szent István Kör segítségével az egykori Darvai-kúriában berendezték a Bem-szobát és a Szamosháti Néprajzi Múzeumot. /E. Gy.: Bem tábornokra emlékeztek Szatmárnémetiben és Szamoskrassón. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 9./2002. december 17.A Szatmárnémetiben és Szamoskrassón megrendezett Bem-napokon előadóként vett részt dr. Bona Gábor magyarországi hadtörténész, akit foglalkozásáról kérdezett az újságíró. Bona Gábor 1973-ban végzett az akkori debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Harminc éve foglalkozik a XIX. századi magyar és egyetemes hadtörténelemmel, elsősorban az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történelmével. Erről jelent meg két nagy összefoglalása és öt egyéb könyve a szabadságharc tisztikaráról, melyekben a honvédsereg tizenegyezer tisztjének az életrajza olvasható. Még vannak hiányosságok, de ezeket pótolni lehet. Szatmárnémetiben olyan anyagokhoz jutott, amelyek felhasználásával kiegészítheti saját kutatásait. Régen bizonyos tevékenységek a Honvédelmi Minisztériumhoz tartoztak, ezek mind katonai helyek voltak. 1986-ban Bona lett a Történelmi Közlemények főszerkesztője, ami azt jelentette, hogy őrnagyként felvették a hadseregbe. Később egy időre intézményük bécsi levéltárának lett a vezetője 1987-1992 között, majd a Hadtörténeti Intézet igazgatójaként (ez egy tudományos kutatóintézet, ahol közel húsz ember dolgozott). 1992-ben mint katona, nyugállományba került, és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főtanácsosa maradt, ez évtől tanít Debrecenben, az egyetemen. Óraadóként eddig is tanított a Pázmány Péter Tudományegyetemen, és most várja a professzori kinevezését Miskolcra. /Elek György: "Szatmárnémetiben is vannak olyan történészek, akiktől érdemes tanulni". = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), dec. 17./2004. október 2.Okt. 4-én Aradon, a Jelen Házban dr. Bona Gábor budapesti hadtörténész bemutatja a budapesti Dinyés László Aradi rabok 1849–1858 c. történelmi tanulmánykötetét, melyet a Szabadság-szobor Egyesület adott ki. Dinyés László elmondta, hogy munkája másfél évszázados hiányt pótló tanulmány, amely a 48-as forradalom és szabadságharc leverése után Aradon, politikai okok miatt elítélt, kivégzett vagy fogva tartott katonákról és polgári személyekről szól. 642 személy neve, születésük dátuma, rangja, katonai beosztása, ítéletük, szabadon bocsátásuk ideje és helye található meg a könyvben. Azon személyek adatai, akik meghaltak a fogság alatt, vagy kivégezték őket: statisztikai jellegű összesítések, létszámról, rangokról, elítélésekről. A rabok sorsának alakulásáról szabadulásuk után. Akikről kép maradt – összesen 212 személyről – Dinyés László tusrajzot készített. A budapesti képzőművész elmondta, hogy tagja az Aradi Vértanúk Öröksége Egyesületnek. Következő munkája az Arad várából utolsónak –1858. június 2-án – szabadult rab, Virágh Gedeon őrnagy életrajzi kötete. /Nagyálmos Ildikó: Könyv az aradi rabokról. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 2./2005. október 4.Az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozata keretében október 3-án a Jelen Házban, az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezésében Borbély Zsolt Attila beszélgetett Vincze Gábor szegedi történésszel, aki az október 6-i megemlékezésekről értekezett a magyar–román államközi kapcsolatok tükrében, 1956-tól indulva. Az est második felében Dinyés László Virágh Gedeon 1848–49-es huszártiszt, az utolsó aradi rab élete című könyvét mutatta be dr. Bona Gábor budapesti hadtörténész. /(Kiss): Aradi Magyar Napok. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 4./2006. október 6.Az Aradi Napok keretében október 5-én Lehoczky Attila, a Csiky Gergely Líceum friss címzetes történelemtanára Kiemelkedő aradi személyiségek a XIX. század második felében címmel, dr. Bona Gábor, a Miskolci Egyetem professzora az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc végnapjairól tartott előadást az RMDSZ-székház zsúfolásig megtelt üléstermében. /(Kiss): Aradi napok. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 6./2007. május 16.Gróf Teleki Sándor szobrának, Dinyés László budapesti szobrászművész alkotásának leleplezése lesz a hét végén, Nagybányán megszervezendő Teleki Napok fénypontja. A mellszobrot május 19-én leplezik le a felújított épület udvarán. A szoborállítást egy nagybányai román vállalkozó is komolyabb összeggel támogatta. Gróf Teleki Sándor nagybányai háza ma a Teleki Magyar Háznak nyújt otthont. A szoboravató ünnepséget megelőzően Teleki-vetélkedőt szerveznek gyermekeknek, fiataloknak. Tudományos konferenciát tartanak, illetve gróf Teleki Sándor életét bemutató kiállítás nyílik. A szoboravató ünnepségen többek között Dávid Gyula irodalomtörténész, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, Szaniszló József, a nagybányai Teleki Társaság alelnöke és Bona Gábor hadtörténész mondanak beszédet. /Dávid Lajos: Teleki Sándorra emlékeznek. = Krónika (Kolozsvár), máj. 16./2007. május 21.Nagybányán a Teleki Magyar Házban (TMH) emlékeztek Teleki Sándorra, aki 115. évvel ezelőtt halt meg, továbbá a Teleki Magyar Ház fennállásának ötödik évfordulójára. Felavatták Dinyés László budapesti szobrászművész Teleki-mellszobrát. Csetri Elek kolozsvári történész Teleki Sándor életpályáját ismertette, Teleki Sándor emberi-katonatiszti legendás alakját Bona Gábor budapesti hadtörténész rajzolta meg. Balogh Béla levéltáros-történész a grófnak és családjának Kővár vidéken kifejtett áldásos tevékenységéről szólt, ezután Murádin Jenő, kolozsvári művészettörténész a grófnak és családjának a hazai művészeti életbe való aktív bekapcsolódását méltatta. Érdekes rajzkiállítást láthattak a jelenlévők, Teleki hazai, illetve európai kényszerkalandjainak színhelyeiről és európai hírességű barátairól. /Farkas E. Zoltán: Teleki a Zazar partján. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./2007. október 4.Október 3-án Aradon tartott előadást dr. Bóna Gábor magyarországi hadtörténész „Batthyány, a honvédelem szervezője (1848–1849)” címmel, az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatának keretében. /(Kiss): Batthyány, a vértanú gróf. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 4./2009. november 21.Sem az iskolák, sem a kultúrházak, sem az katolikus egyház nem engedélyezik a moldvai csángó falvakban, hogy ingatlanjaikban tartsák az iskolán kívüli magyar foglalkozásokat. A legtöbb településen bérelt épületben tanulnak a gyermekek, mert saját házak vásárlására nem futja az oktatási programot fenntartó Moldvai Csángómagyarok Szövetségének. Székeket hoztak a külsőrekecsini Gyermekek Házához. Támogatók adományából építették fel ezt a házat. A magyar órákat korábban egy családnál tartották. Az emeleten tanári lakást és számítógéptermet alakítottak ki. Moldvában 21 településen tartanak magyar órákat, de csak hét faluban van magyar közösségi ház. Ezeken a településeken egyre többen tanulnak magyarul. – Az emberek azt érzékelik, hogy nem csak egy rövid időre jövünk, itt megzavarjuk az ők életüket, és aztán tovább állunk, hanem hosszú távon gondolkodunk – hangsúlyozta Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. Lujzikalagorban három évig kis raktárban tartották a magyar órákat. Az 5000 lelkes községben már 100 gyermek jár a magyar foglalkozásokra. Ezért bérelte ki a Csángó Szövetség most a házat. 35 ezer euróra lenne szükség ahhoz, hogy a Csángó Szövetség megvásárolhassa a házat, ahol a tanári lakás is helyet kapna. Az összeget közadakozásból próbálják összegyűjteni. Duna TV. /Hosszú távon gondolkodik a Csángómagyarok Szövetsége. = Erdély. Ma, nov. 20./ 8/ November 18-án volt az Erdővidéki Közművelődési Napok leggazdagabb kínálata: Barótra, Olasztelekre, Kisbaconba, Erdőfülébe, Nagybaconba, Ürmösre, Bölönbe, Nagyajtára és Vargyasra vittek programot a szervezők. Másnap Baróton Hidak címmel a felsőrákosi alkotótábor anyagából, Bardocon pedig az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás, Bölönben Höncz László Bűnösként is győztes című könyvét, Baróton pedig Magyari Hunor Az erdővidéki református egyházmegye templomai című albumát mutatták be. Vargyason megnyílt az Erdővidék nagyjai című kiállítás, Középajta népe pedig Magyari Hunor albumát ismerhette meg, a bölöni Kék virág néptáncegyüttes Zalánpatakon és Középajtán lépett fel. Baróton előbb dr. Bona Gábor, majd Pelyach István történész tartott rendhagyó történelemórát az 1848―49-es szabadságharcról, majd a csíkszeredai Mesehetes zenekar szerzett lépett fel. Dr. Egyed Emese Baróti Szabó Dávid Kisded szótáráról /Tortoma Kiadó, Barót/ beszélt, mely most jelent meg. Az 1792-ben Kassán nyomtatott második kiadás alapján készült könyvet méltatva a kolozsvári egyetemi tanár kiemelte: ,,Amikor készült, munkafüzet volt, tanári segédletként tudták használni a magán- és iskolai oktatásban azok, akik tudatosan akartak magyarul beszélni, s azok is, kik magyarul akartak megtanulni. ” Erdőfülében a Magyar Művelődési Intézet főigazgatóját, Borbáth Erikát telt ház fogadta. Örökségvédelem és hagyományápolás című előadásában arra tért ki, hogy mennyi hasznot hajthat a ma emberének az elmúlt évszázadok alatt felhalmozott közös tudás. Olaszteleken kiállítás nyílt Nagy Viktor fényképeiből, majd Kolumbán-Antal József székelyudvarhelyi író Székely honfoglalás című kötetét mutatták be. Kisbaconban Csikány Tamás és Kedves Gyula budapesti történész Székelyek a napóleoni háborúkban, valamint Huszárok az 1848/49-es szabadságharc erdélyi hadszínterén címmel tartott előadást. Szabó Zsolt főszerkesztő, valamint Benkő Levente szerkesztő ismertette a Művelődés című folyóiratot, Jánosi József pedig Erdővidéki táncélet című kötetét. Fehér János művészettörténész Erdővidék épített örökségéről értekezett. Baróton megnyílt Kiss Béla sepsiszentgyörgyi képzőművész akvarell-kiállítása. /Hecser László: Gazdag Erdővidéki Közművelődési Napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./2012. október 5.Történészek az 1848–49-es AradrólAkit érdekel 1848–49, közelebbről Arad és környékének szerepe a forradalomban és szabadságharcban és elment a Csiky Gergely Főgimnáziumban tartott ma délutáni előadásokra, értékes és érdekes előadásokat hallgathatott meg. Bevezetőként Király András tanügyi államtitkár – maga is történész, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke – az Aradi Magyar Napok keretében megrendezett történésztalálkozók történetéről szólva megemlítette: az 1999-es első után, amelyet a szabadságharc 150. évfordulója kapcsán rendeztek, a mostani a negyedik. Elsőként Lehoczky Attila (Csiky Gergely Főgimnázium) Arad város polgáriasodásáról beszélt 1848-ig, a forradalom kitörésének évéig. Számos érdekes adattal illusztrálta, hogy – bár a város igazi polgári fejlődése a XIX. sz. második felében, vége felé bontakozott ki –, a kiindulópontnak tekinthető 1746-os évtől (Arad és Zaránd vármegyék összevonása Arad székhellyel) egy évszázad alatt 22 ezer lakosú, sok polgári intézménnyel és felépítménnyel rendelkező városként fogadta a forradalmat. Dr. Bóna Gábor professzor (Miskolci Egyetem) a város és a vár 1848-as, a forradalom kitörésekor „rögzíthető” állapotából kiindulva tartott nagyon érdekes előadást az aradi erősség ostromairól, illetve ostromkísérleteiről, a szabadságharc aradi harcairól (a legjelentősebb az 1849. február 8-i összecsapás volt, amelynek során az Asztalos Sándor őrnagy és Bockó Dániel kormánybiztos vezette magyarok kiűzték a várost rabló Habsburg és szerb katonákat), végül a várőrségről készült érdekes összeírást is bemutatott. Almási Gábor kisiratosi történelemtanár a világosi fegyverletétel körülményeiről, a szabadságharc utolsó csatáiról beszélt, előadásának második részében pedig a Kisiratoson 2009. augusztus 15-én a Szent György lovagrend hozzájárulásával felállított Világos-emlékműről és jelentőségéről beszélt, megállapítva: az életben tartja 1848 szellemét és lángját. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 2.Egy „románellenes román” falujában (1.)Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében. A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek. Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.” „Töröljük a román hősök galériájából” Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz: „Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.” A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve. A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.” Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest. Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ… Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”. „A közös haza védelmére” A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.” Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt. „A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.” Bem hadnagya Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának. Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta. A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget. Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett. https://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5. Egy „románellenes román” falujában (2.) A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba: „Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.” A Példabeszédek Háza A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút. Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?” Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17) Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni… Mihály és Gábor arkangyal temploma A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu. A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik! A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán. Az effendi, az őrnagy, a tábornok Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig. Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában A Nagyvárad levelezője Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete: „Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem. Ez az én meggyőződésem. Papp de Popa Pál, Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” https://erdelyiriport.ro/ 2016. június 27.Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténeteA magyar történelem nagy csatái Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel zajlott előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek idényzáró részeként a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hermann Róbert, a Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója rávilágított arra, hogy az 1848–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem azt megelőzően, sem azt követően nem fordult elő, hogy egy nagyhatalom nem volt képes egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz fordult segítségért. Hermann Róbert beszélt a Rákóczi- szabadságharcról, amelynek során bár voltak sikeres rajtaütések, nyertes csata egy sem, és minden jelentős hadi eseményt gyakorlatilag veszteségként könyvelhettek el a magyar seregek. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharcban vívott tizenegy jelentős csatából ötöt a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy volt vesztett, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette. Az előadó kitért a kor politikai történéseire, a felelős Magyar kormány létrejöttétől az úgynevezett áprilisi törvények hatásain és a bécsi udvar döntésein át Josip Jelacsics horvát bán színre lépéséig 1848 szeptemberében és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csatáig, illetve a világosi fegyverletételig. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre. – Maga a téma, 1848-49, gyermekkori szerelmem. Mindig történész akartam lenni, nagyjából hatéves koromban eldöntöttem, hogy történelemmel akarok foglalkozni. De '48-hoz csak 13 évesen jutottam el, addig inkább a Rákóczi-szabadságharc érdekelt. 13 évesen olvastam Héja Gézának a visegrádi eseményekről szóló regényét a Görgei–Kossuth-viszonyról, és annyira megfogott, hogy úgy gondoltam, érdemes ezzel foglalkozni, mert egy egészen más képet ad az eseményekről, mint amit korábban tanultam vagy akár olvastam. Görgeinek a szerepét sokkal pozitívabban, a szabadságharc eseményeit is egy egészen más szemszögből mutatta be. Elkezdtem utánaolvasni, ifjúsági regénytől szakmunkákon és népszerűsítő anyagokon át mindenfélét. Az egyetemen nagyon jó tanáraim voltak, külön ki kell emelnem Katona Tamást, aki remek előadó és nagyszerű pedagógus volt, és mindig segített, amikor valamiben elakadtam. Másodéves, harmadéves koromtól rendszeresen jártam levéltárba is, és ott jöttem rá, hogy mekkora feldolgozatlan anyaga van ennek a korszaknak. Nagyon érdekes, hogy a forradalom és szabadságharc kiemelt téma volt, amióta lezajlottak az események, és a kommunista hatalom átvétele után is szívesen hivatkoztak Kossuthra, Táncsicsra. Tehát nagyon nagy tere volt az oktatásban, propagandában és egyebekben, de a hadtörténeti részével nem nagyon foglalkoztak. Vagy ha igen, akkor az meglehetősen szűken történt: Bem apónak nagyon jó volt a megítélése, a Görgeié meg nagyon rossz. Egy ideig árulónak tekintették, majd pedig megalkuvónak, aki alapvetően tehetett arról, hogy úgy fordultak az események, ahogy fordultak. – Említette, hogy a levéltári kutatásokból egészen más derült ki. – Az egyetemen az oktatásban nagyjából '48 júliusában-augusztusában véget ért az események elmondása, és '49 augusztusától- szeptemberétől indult újra, mintha közben nem zajlott volna le egy háború, ami számomra teljesen érthetetlen volt, annál is inkább, mert a '48-as szabadságharc hadseregének a teljesítménye európai összehasonlításban is kiemelkedő volt. Ha a magyar történelmet nézzük, akkor nagyjából Mátyás király óta először volt az országnak európai szintű hadereje. Minden tekintetben kiállta a próbát a korabeli európai első vonalbeli haderőkkel. – A mai előadása arról a részről szól, amelyről nem beszél a történelem, és keveset tud a közvélemény? – Szerintem túl keveset. Azért a '80-as évektől kezdve ez már alapvetően megváltozott, egyrészt mert megszűntek otthon is a direkt politikai tiltások ezzel kapcsolatban, másrészt új történésznemzedék nőtt fel, Katona Tamás vagy Bona Gábor kutatásainak és útmutatásának köszönhetően. De érdekes maga a hadseregszervezés meg az is, hogy az egyes hadjáratokban milyen teljesítményt nyújtott a magyar hadsereg. – Elmondta, hogy például a Rákóczi- szabadságharcban a kuruc haderő minden döntő csatát elveszített a kezdetkezdetétől. A 48- as szabadságharcban összesen 11 nagy csatát vívtak, ezek azok, amelyek a hadjáratok sorsátdöntő mértékben befolyásolták, és a 11-ből ötöt a honvédség megnyert. – Ez már önmagában is nagyon jó arány, hozzátéve, hogy az utolsó időszak csatáiban már nemcsak az osztrák haderőkkel, de az oroszokkal is meg kellett mérkőzni. Ott már egy olyan túlerővel kerültek szembe, ahol nem volt esély a győzelemre. Ez is is egy nagyon fontos tényező a szabadságharc megítélésében. Ez volt az egyetlen példa az európai történelemben, amikor egy nagyhatalom egy másik nagyhatalmat hívott segítségül egy úgynevezett belső lázadásnak a leverésére. Erre sem előtte, sem utána nem volt példa, és még ha számunkra kellemetlen is mint eredmény, joggal lehetünk büszkék rá. – Hogyan értékeli hadtörténeti szempontból a világosi fegyverletételt? – A fegyverletétel megítélésében is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy addigra a katonai ellenállásnak az esélyei teljesen megszűntek, a déli magyar sereg döntő vereséget szenvedett Temesvárnál. Az már valóban annak a haderőnek a végét jelentette. Több mint 6000 fogoly került az osztrákok kezébe. Ennyi foglyot korábban négy csatában összesen nem ejtettek. Ez mutatja, hogy a hadsereg belső összetartása megszűnt. Másrészt Görgei hadserege volt az egyetlen harcképes erő a haderők közül. Aradon 30 ezer katonából ötezer gyalogos volt, az orosz sereg Paszkevics herceg vezetésével kb. 80-90 ezer fő volt, háromszoros túlerőben voltak. Ebben a helyzetben a további ellenállásnak sem politikai, sem katonai hozadéka nem lehetett. Amit viszont fontos hangsúlyozni, a fegyverletétel nem Görgei egyszemélyes döntése volt, a haditanács már augusztus 10-én döntött arról, hogy ha nem ők nyerik meg a döntő csatát, és az oroszok nem hajlandók tárgyalni – amint nem is voltak –, inkább előttük teszik le a fegyvert, mint az osztrákok előtt. Augusztus 11-én a temesvári vereség hírére Görgei összehívott egy haditanácsot: közel száz tábornok, hadtest-, hadosztály-parancsnokok, a hadügyminisztérium vezető beosztású tisztjei, vezérkari tisztek összesen két ellenszavazattal döntöttek a fegyverletételről. Görgei ezzel gyakorlatilag megóvta a tisztikar egy jelentős részének az életét, ugyanis Haynaunak feltett szándéka volt, hogy ha megtörténik a fegyverletétel, gyorsított eljárással ítélkezik a volt honvédtisztek fölött. De miután az oroszoknak adták meg magukat, elhúzódott a kiadatás, addigra Bécsből már más utasítások jöttek, eljárások lefolytatását írták elő, és aki ezeknek az eljárásoknak az elejére került, mint az aradi vértanúk, azokon végrehajtották a halálos ítéletet, viszont akik egy-két-három hét múlva kerültek a bíróság elé, azokra nézve is hoztak ugyan halálos ítéletet, de már nem hajtották végre. Ebben szerintem a fegyverletételnek is volt némi szerepe. – A történészek keveset beszélnek az egyházak szerepéről… – Az egyházak 48-49-ben együttműködtek az uralkodó házzal, az osztrák kormányzattal. Azt hozzá kell tenni, hogy ha valakit kineveznek valahová püspöknek, annak nem az a dolga, hogy szembemenjen a kormánnyal. – Azt olvastam, hogy a katolikus egyház körlevelet adott ki, hogy ne álljanak be katonának a magyarok. – Ez így volt, hogy engedelmeskedjenek az új osztrák kormánynak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az egyházi vezetők ezt nem a saját fejüktől tették, behívta őket a főparancsnok, és kiadta az utasítást, hogy adjanak ki körlevelet. Ez '49 januárjában történt. Ha végigolvassa a körlevelet, az gyakorlatilag nem uszít a forradalmi kormány ellen, az új hatalom iránti engedelmességre szólít fel. És hozzá kell tennünk, hogy voltak püspökségek, amelyek a forradalmi kormánnyal működtek együtt, és ezek többségét '49 után el is ítélték. Nem véletlen, hogy a körlevelet nem is engedték átadni az uralkodónak. Fontos hangsúlyozni, hogy amikor véget ért a szabadságharc, azok az egyházi vezetők is, akik nem rokonszenveztek a szabadságharccal, beosztott papjaikat, lelkészeiket, akik valamiképpen megégették magukat, katonáknak prédikáltak vagy felolvastak valamilyen katonai körlevelet, amennyiben lehetett, igyekeztek kimenteni az osztrák hatalmi terror karmai közül. Elküldték őket egy-egy kolostorba, ezzel pedig az életüket mentették meg. Szerintem még nagyon sok kutatnivalója van a magyar történetírásnak. – Hadtörténeti szempontból milyen következtetésre jut? Mit jelentett 48-49 Magyarország számára? – Azt gondolom, hogy a magyar nemzetnek az egyik legnagyobb katonai teljesítménye volt a középkori Magyarország összeomlása óta. Önmagában az a tény, hogy '49-ben a saját erejéből foglalta vissza a magyar hadsereg Buda várát, ami sem előtte, sem utána nem történt meg, jelzi a teljesítmény nagyságát, és ez nagyon jelentős összetartó erő volt a későbbiekben is. 1849–1867, a kiegyezés között, de akár ma is azt lehet látni, ha az ember elmegy egy március 15-i ünnepségre vagy katonai hagyományőrző rendezvényre, hogy ennek máig ható erős vonzereje van. Azért is tartom nagyon fontosnak ennek az örökségnek az ápolását, mert itt nem kell hazudni. Nem kell olyasmit állítani az emberekről, amit nem cselekedtek meg, elég, ha elmondjuk róluk az igazságot, hogy egy fél év alatt létrejött egy reguláris hadsereg, amely egy éven belül már képes volt arra, hogy Európának az egyik vezető nagyhatalmát ha nem is a falhoz állítsa, de nagyobbrészt kipenderítse az országból, és hogy az a nagyhatalom kénytelen volt idegen fegyverek segítségéért koldulni. Ez szerintem olyan teljesítmény, amire minden magyar joggal lehet büszke. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-19
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
